Idézetet írta: MegaBrutal Dátum 2025. július 28. - 10:45:45Nagyon tetszik ez a topic, bár hozzászólni nem tudok.
Már korábban is akartam javasolni, hogy ennek inkább a Speciális érdeklődési területeknél lenne a helye; de most már, hogy van Kirakat, szerintem ez pont illene oda.
@Tomás, @coldfire, @FLD1987: csak ti szóltatok hozzá – elfogadható lenne számotokra, ha ez a topic a Kirakatba kerülne?
de egyébként jó ötlet.
)Idézetet írta: Tomás Dátum 2025. február 14. - 11:18:22Leopold Ignaz Joseph Balthasar Franz Felician von Habsburg
bő egy év kihagyás után folytatom az arcképcsarnokot
Gesualdóval a barokk határához érve zavarba jöttem, hogy ebből a zenetörténeti "korból", és itt muszáj az idézőjel, mert ugye ezek a korok nem léteznek, csak mi így pár száz évvel később cimkézzük fel így az életet, szóval ebből a "korból", ami zenetörténészek közmegegyezése szerint 1600 október 6.-tól 1750 július 28.-ig tartott, és a napokat direkt azért írtam ki, hogy érezhető legyen milyen röhejes a "korok" meghatározása, ugyanis a barokk az első opera, Giulio Caccini Euridice c. művének premierjével kezdődött és Johann Sebastian Bach halálával ért véget a zenetörténeti meghatározás szerint, tehát nincs kecmec, 1600 október elején bizony még mindenki boldogan élte a kis életét a reneszánsz újjászületésben, hogy aztán hetedikén arra ébredjen, hogy a világ visszafordíthatatlanul barokk furcsaságba süllyedt, és szóval most, hogy zenetörténeti áttekintésem során a barokkhoz érve autisztikus jegyeket mutató zeneszerzőket kerestem, zavarba jöttem.
Zavarba jöttem, mert a barokk zenéből hiányzik az a precíz matematikusság, ami a németalföldiek muzsikáját jellemezte: vagy beszédes, szentimentálisan érzelmes olasz zene, vagy arisztokratikusan cinikus francia, vagy kispolgárian szorgalmas német - és nyilván mindenütt ott voltak a neurodivergens alkotók is, de túl kevés az életrajzi adat, a zene jellege pedig túl kevéssé utal rá, hogy felfedezzük őket.
Zavarba jöttem, mert az egyetlen zeneszerző, akiről eleget tudunk, hogy (természetesen csak játékosan) ráüssük innen távolból az "Autistic As Fuck" pecsétet a magyar történelemben és főképp a történelemoktatásban a főgonosz szerepét kapta. Bizony, egy Habsburgról van szó. Sőt, arról a Habsburgról, akiről leginkább csak annyit hallani, hogy mindenki ellene lázadt: Wesselényi, Thököly, Rákóczi, és így rám hárul most az apologéta-szerep, hogy bemutassam, hogy I. Lipót nem egy képregény-főgonosz volt, hanem egy auti, aki a valahogy a császári-királyi trónra került és a zene volt az SI-je, de ám legyen, nem ugrom el a feladat elől.
Igazából nem is olyan meglepő, ha belegondolunk: hiszen köztudott, hogy a Habsburgok gyakorta egymás között házasodtak, nem volt ritka, hogy saját unokatestvéreiket vették el, így mindenféle genetikai eltérés halmozódva öröklődött tovább a családban. Hogy valahol az autizmus is bekerült a vérvonalba, bizony könnyen elképzelhető. A következőkben igyekszem összeszedni azokat a vonásokat, amikben Lipót auti jellege megniylatkozik, ehhez két forrásra tudok támaszkodni: John P. Spielman életrajzára (német fordításban) és a zenei részhez Elisabeth Hilscher "Mit Leier un Schwert" című könyvére a Habsburg udvar zenei életéról.
Lipótot nem a császári trónra szánták. Harmadik gyermekként született, bátyja, Ferdinánd volt a trónörökös, így Lipótot az egyházi pályára szánták - de tegyük hozzá, hogy nem szánták volna egyházi pályára, pusztán csak azért mert másodszülött fiú volt. Az egyházi pálya egyfajta "parkolópálya" is volt, ahová félre lehetett állítani az uralkodásra kevésbé alkalmas figurákat, a különcöket.
Itt muszáj egy kis kitérőt tennem és a vallásosság és az autizmus kapcsolatáról értekeznem: azt figyeltem meg, hogy az ateizmus manapság elfogadottabb az autik között, ami jól magyarázható a "miérteket" kutató tudományos érdeklődésünkkel, ők a kézzelfogható tények stabilitásához ragaszkodnak, de most is vannak közöttünk, akik a "miértek" eme kutatása során a vallásos spiritualitásban, a rítusokban találják meg azt a stabil struktúrát, ami megnyugtató bizonyosságot tud adni a mindennapok káoszára. Képzeljük magunkat egy percre a felvilágosodás előtt születettek szűk, magassarkú cipőjébe!Barokk cipők a MET gyűjteményéből
A kor tudománya a keresztény teológián, Arisztotelész és Hippokratész természetfilozófiai agymenésein nyugszik, a kísérletezéseken alapuló "tudományos módszer" még alig van kialakulóban, nem az a magától értetődő elv, mint manapság. Sokkal magátólértetődőbb jelentős elődökre, auktoritásokra hivatkozni. Ha Aquinói Tamás így mondta, akkor így is van. Véleményem szerint nem lenne meglepő, ha egy ilyen szellemi környezetben a legtöbb auti a vallásosság felé tendálna, mégpedig erősebben, nagyobb elhatározottsággal, mint neurotipikus kortársai, hiperfókuszáltan. I. Lipót fanatikusan katolikus volt, ami számunkra ma fura, elidegenítő lehet. De ez a vallásosság nem teljesen az a vakhit, mint amit egy szimpla fanatikustól várnánk. Egyrészről rutint jelentett: minden nap kétszer istentisztelet (reggel mise, este vecsernye), a maga szigorú liturgikus rendjével, másrészről egyfajta lelki támaszt a döntéshozatalhoz: Lipótról sokan feljegyzik, hogy nagyon nehezen hozott meg bármilyen döntést és nem csak tanácsnokaira, de gyóntatójára is támaszkodott ezek meghozatalában. Így is gyakran hónapokig, vagy akár évekig húzodott, míg egy döntést meghozott - abban ugye egyetérthetünk, hogy ez nem jellegzetes uralkodói mentalitás.
Visszatérve tehát a kiidulóponthoz, Lipótot nem uralkodónak szánták, de ez mégis hirtelen a nyakába szakadt, amikor bátyja teljes hirtelenséggel himlőben meghalt.
Milyen gyerek volt ez a Lipót? A leírások alapján, nagyon visszahúzódó, ma azt mondanánk introvertált. Ellentétben az udvari megrendelésekre készült festményekkel, a feltűnésmentes öltözködést kedvelte, az egészen egyszerű, szürke és fekete ruhákat kedvelte. Feltűnően nyugodt, az arcán nem tükröződnek érzelmek, írják róla a korabeli beszámolók, de néha megmagyarázhatatlan és heves érzelmi kitörések vesznek rajta erőt (Spielman, 31-32.old). Azt hiszem ezt kommentálnom sem kell, de továbbmegyek: gyerekkora óta jellemző volt rá és egész élete során elkísérte, hogy nagyon gondosan megfigyelte saját maga és mások viselkedését és ezeket a megfigyeléseit naplókban rögzítette. Spielman ezt a szokását a "furcsa" szóval jellemzi. Kiemelkedő memóriája volt, rendszeresen meglepte beszélgetőpartnereit, hogy olyan dolgokra utalt vissza, amit akok rég elfelejtettek. Nagyon intelligensnek írják le, négy nyelven beszélt (spanyol, olasz, latin, német), de hajlamos volt egy ezekből összeállított saját keveréknyelven beszélni.
Két nagy SI-je volt: az egyik a vadászat, mert imádott lovagolni, a másik a zene.
Lipót zeneimádatát nehét megfelelőképp érzékeltetni. Próbálok pár példát hozni, hogy mégis valamelyest körvonalazzam:
- többszáz kötetre rúgó kottagyűjteményét, mind díszkötésben, a hálószobájában tartotta. A "kottagyűjtemény" nagyrészt kézzel másolt kottákat jelent, köztük egyes műveket Lipót saját kezűleg másolt le. A gyűjtemény olyan jelentős, hogy számos mű elveszett volna a zenetörténet számára, ha Lipót nem tartja őket ennyire becsben.
- több hangszeren játszott és jól énekelt, illetve nem egyszer vezényelt, olykor teljes operákat az ő vezénylete alatt adtak elő. Egy standard barokk opera olyan 3 órás. És neki ez nem a foglalkozása volt. Ő azért csinálta, mert élvezte.
- A kedvenc udvari zeneszerzőit rendszeresen nemesi ranggal látta el. Ez úgy se előtte, se utána nem igazán volt jellemző, egészen a modern korig. Egyik kedvenc barokk zeneszerzőm, Heinrich Ignaz Franz Biber is neki köszönhetően kapott nemesi rangot, pedig nem is az udvarában szolgált, csak szerette a zenéjét.
- A kor zeneszerzői is mind tudták, hogy mekkora zenebuzi, ezért tömegével ajánlották neki a műveiket. Ennek a célja minden esetben az volt, hogy valamilyen támogatást reméljenek a császártól, amit az esetek többségében meg is kaptak (ld. például a nemesi ranggal jutalmazást).
- Zenészeit mindennél jobban becsülte, az ő béreiket még akkor is mindig kifizették, ha épp csaknem üres volt a kassza. Ez amúgy annyira szokatlan volt a korban, hogy számtalan (más udvarokban szolgáló) zeneszerzőtől maradt fenn levelezés, amiben arra panaszkodnak, hogy évek óta nem kaptak fizetést.
De mégis a legkirívóbb példája a zene iránti mérhetetlen szeretetének, hogy maga is zeneszerző volt. Majdnem minden műnemben alkotott: hangszeres műveket, kantátákat, operákat, oratóriumokat, egyházi műveket is írt. A művei annyira jók, hogy ma is gyakorta előadják és lemezre veszik őket. A zenéje is inkább befele foduló, nem nyilvánvalóan érzelmes, de mégis érzékeny. A zenéjében megnyilvánuló érzelmi visszafogottság ellenére a komponálás személyes dolog, igazi önkifejezés lehetett számára, ezt példázza, hogy első feleségének halálára egy gyászmisét, Requiemet, második feleségének halálára egy nagylélegzetű zsoltármegzenésítést szerzett. Mindkettő személyes gyászánal és megrendülésének a kifejeződése - de a kor zenéjének ismerője számára hallhatóan más: kerüli a barokkra amúgy jellemző hatásos fordulatokat és egyfajta csendes töprengés érezhető bennük. (Majd összeállítok és posztolok egy playlistet később.)
Ítéljük meg bárhogyan politikai szerepét magyar szempontból (és tegyük hozzá, hogy számtalan híve volt itthon is, Koháry István, Kollonich Lipót, Esterházy Pál, hogy csak három kiemelkedő alakot említsek, sőt még maga Rákóczi is inkább dícséri, egyfajta jóindulató, ártatlan személynek tartja, csak a tanácsnokait tartja gonosznak és emiatt érzi szükségét a lázadozásnak), úgy vélem, hogy Lipót némi joggal szerepelhet ebben az arcképcsarnokban. Talán az írásomból is átjön és bizony erősen szimpatizálok vele, mióta csak többet megtudtam róla (jóval a diagnózisom előtt) és rokonléleknek éreztem egykedvűnek tűnő, rutinokhoz ragaszkodó, döntéseket nehezen meghozó, befeléforduló, zenemániás személyét.
Az oldal 0.118 másodperc alatt készült el 20 lekéréssel.