Hogyan is kezdhetném… tizenéves koromban ismertem egy lányt. Na nem olyan nagyon közelről, de azért jóban voltunk. Egy évvel volt fiatalabb nálam tehát nem voltunk osztálytársak, eggyel lentebbi évfolyamra járt. Akkoriban még nem volt fórum, nem volt blogolás, nem volt Semota álnév sem. Volt viszont csillagászat szakkör, programozás szakkör, és számítógépes terem, ahol tanítási idő után lehetett netezni.

Inspiráló, sokoldalú, de közben enyhén megosztó személyiség volt. Én alapvetően kedveltem, bár nem volt közöttünk olyan szoros ismeretség. Éjszakába nyúlóan tudtunk beszélgetni a csillagászat szakkör csikóváraljai kirándulásán, amikor a leonidák meteorrajt akartuk volna megnézni, de végül felhős idő miatt a turistaházban töltöttük az estét. Ő ismertetett meg Kant és Wittgenstein filozófiájával, és természetesen Mérő László könyveiről is mélyreható eszmecserét folytattunk, akár a programozás szakkör kötetlenebb alkalmain is. Tudományos diákköri dolgozatot írt a mesterséges intelligenciáról – miközben akkoriban egy AI-winter kellős közepén jártunk. Filmajánlókat és tárcákat írt az akkori diákújságba, de ugyanúgy hozzá tudott volna szólni a rendezőalgoritmusok elméleti kérdéseihez is.

Valamit hiányoltok? A neurodivergens állapot felismerése-megélése szintén lehetett volna közös pont, de a mi történetünk úgy alakult, hogy ez a közös pont nem tudott felszínre kerülni. Van pofám azt állítani: már tizenéves korom vége felé megfogalmaztam a gyanút magammal kapcsolatban, de úgy alakult, hogy ő nem volt azon kevés ember között, akinek ezt akkoriban elmondtam. Évekkel később találtam meg a blogját. Az írásait először revelatívnak, amolyan aha-élménynek éltem meg. Később azonban a blogbejegyzések olyan irányt vettek, amivel kevésbé tudtam azonosulni, így akkor ez már inkább elbizonytalanító volt számomra.

És még milyen téren van hiányérzetem, ha az emlékeim között kutatok? Szórakozásban, könnyed kikapcsolódásban. Emlékszem rá, hogy milyen intelligens, tájékozott, ötletes volt, milyen jó eredményeket ért el szinte minden téren. De arra sajnos nem emlékszem, hogy mi lett volna neki a kikapcsolódás. Miből tudott feltöltődni, mit jelenthetett neki az önfeledtség, ha egyáltalán. Maszkolás lenne a háttérben?

Az érettségi után nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Néha egy-egy üzenet, később amikor már volt social media, egy-két komment egymás megosztásai alatt. Egyszer azonban arra lettem figyelmes, hogy a kommentek és megosztások eltűntek. Majd szembesültem a hírrel.

A történet másik oldaláról csak évekkel később szereztem tudomást. Az online személyisége, amit az offline-tól elválasztva tartott. Egy blog, aminek ma már nagy része nem elérhető. Egy fórum, amit az egykori tagok jelentős része ott hagyott, és csak néhány kitartó ember tart továbbra is életben. És egy traumatizált közösség, amit maga után hagyott. A veszteség feldolgozását talán a titok, az online/offline személyiség szigorú kettéválasztása is akadályozza. A hozzátartozók érzékenységét tiszteletben tartva, mégis én manapság azon gondolkodom: így tíz év után nem lenne-e jó kicsit közelíteni egymáshoz a két oldalt? A titok találgatásokra, pletykákra, magánéleti vájkálásokra ingerel sokakat. Megoszthatnánk az online közösséggel legalább ennyit: nem csak szemléletformáló blogger, közösségépítő és harcos érdekvédő volt, de amellett egy igazi értelmiségi, tudományos publikációkkal, irodalmi folyóiratokban megjelent versekkel, publicisztikákkal, fordításokkal.

A feldolgozás számomra sem teljesen lezárt. A mai napig eszembe jut, vajon mit szólna egy-egy jelenséghez, akár a közélet, a mesterséges intelligencia vagy a neurodiverzitás-mozgalom terén. És a mai napig kicsit hitetlenkedek magamban: ez a két személyiség, akit régebben ismertem személyesen, és akinek az online írásait olvastam, valójában ugyanaz az ember.