Elöljáróban: nem gondolom, hogy bármely történelmi személyről képes lennék megállapítani, hogy autista-e vagy sem. Mindenféle tudásom teljességgel hiányzik hozzá. Ami következik inkább humorként értelmezendő: a zenetörténetet használom arra, hogy egy görbe tükörben nevessek magamon és a világon. Remélem, közben ti is jól szórakoztok.

Bevezetés. A zenetörténet kezdetei és az ókori görögök

Az ember és a zene kapcsolatának legelső kezdeteiről megszerezhető tudásunknak a múlt szakadékaiban szürkén és áthatolhatatlanul gomolygó köd vak és süket homálya szab határt. Rövidebben: szart se tudunk róla.

A legkorábbi zenei tárgyú feljegyzések többségében a szerzők nevét éppannyira nem tartották fontosnak közölni, mint ahogy az ókor neves zeneszerzőinek autizmus diagnózisa sem lelhető fel agyagtáblákon, papírusztekercseken, vésett ködarabokon, satöbbiken. Szégyen, de ebből is látszik, hogy annak idején legalább még működött a személyes adatok védelme.

Az első fennmaradt zenemű, amihez név is társul, az ókori Görögországból származik. Ez az a mű, amivel sokakat kínoztak az iskolában, Szeikülosz sírverse. A szerzőről pont ennyit tudunk: így hívták és meghalt. Szinte vágható a köd.

A nagy görög gondolkodókról már valamivel többet tudunk, de korántsem eleget. Pütagórász neve jelentős a zenetörténetben, a zenei hangok egymáshoz való arányait fedezte fel állítólag egy közeli kovácsműhely hangjai a különböző méretű kalapácsok különböző hangmagasságú csengése által megihletve. Róla ugye tudjuk, hogy szerette a matekot, ami szinte már tünet, kivéve amikor nem. De csak óvatosan: Püthagorász amolyan legendás alak, sőt szektavezér aki körül vallásos kultusz alakult ki és nekem nehezemre esik egy autit elképzelni, amint embereket önmaga imádására buzdít. Meg amúgy is: melyik szenzoros auti menne önként és dalolva egy fémes kalapálástól hangos kovácsműhely közelébe? Na ugye.

Nem kétlem, hogy Platón se volt az: eleve betiltotta volna a zenét, kivéve azokat, amik alkalmasak arra, hogy csatába hívják az embereket. Meg aztán fiatal korában kiváló birkózó hírében állt (innen a beceneve: Platón, ami valami olyasmit jelent, hogy ,,széles"), és – nem tudom ti hogy vagytok vele – de kevés kellemetlenebbet tudok elképzelni, mit egymást gyúrogatni egy másik izzadt emberrel. Nem, köszi. Ezek a görögök úgy látszik csupa NT.

Bár lenne valami jel, hogy Diogenész (szinópéi, a hordólakó) közénk tartozott! Az ember, aki kimegy a városközpontba, fényes nappal, és amikor valaki megkérdezi, hogy ,,Ugyan már kedves Diogenész, minek az a lámpa?", a jól az arcába tolja és úgy felel ,,Mert sötét van." Hősöm!

De tőle ered minden idők kétségtelenül legpusztítóbb beszólása egy politikus felé is. Nagy Sándor, miután már meghódította teljes Görögország minden városállamát, felkereste őt, mondták is a nagy uralkodónak a helyiek, hogy ott van, arrafele a hegyoldalban. Nagy Sándor kibandukolt, látja, hogy ott fekszik a bölcs a fűben, sütteti magát a mediterrán napsütésben. Odalép hozzá, szinte látom, ahogy csillog a páncélja, büszkén kihúzza magát és mondja Diogenésznek, hogy bármi kívánságát teljesítené.
Diogenész csak felsandít és így szól: ,,Jó. Ne álld el a napot."

Ne álld el a napot! Ha Nagy Sándornak lett volna egy csöppnyi önkritikája, ezek után lemond minden politikai tisztségéről, visszavonul valami kis görög szigetre és hátralevő éveit olívabogyó és feta sajt majszolásával tölti. Több értelme lett volna, mint amit tett, hogy hadjáratokat indít, meg minden. Ne álld el a napot! Minden politikus fejére kellene ezt olvasni rendszeresen, míg nem értik, míg tisztába nem kerülnek saját szerepükkel és jelentéktelenségükkel. Ne álld el a napot! Márványba foglalva kéne álljon ez a mondat a világ összes parlamentjének minden bejárata felett. Éljek bármilyen életet, ha az utánam jövők csak annyit mondanának rólam: ,,Sosem állta el a napot" békében nyugodnék.

Nem hagyhatom viszont szó nélkül, hogy kortársai a ,,kutya" jelzővel illették, görögül künikosz, így lettek követői a künikoi, magyarosabban a cinikusok. Viszont általánosan elfogadott, megdönthetetlen tény, hogy míg a macskák autik, a kutyák NT-k, hogy a macska rúgja meg. Mentségéül szóljon, hogy az NT kortársai nevezték így, közben ő meg lehet, hogy csak csóválta a fejét és megvakarta egy macska fülét. Ki tudja?

Ennyit a görögökről. Folyt. köv.

Bingeni Hildegard

Főállású szent. Mellékállásban zeneszerző, költő, író, nyelvész, filozófus, botanikus, orvos, teológus, diplomata, apáca, apátnő és polihisztor. Annyira jó, hogy az első jelentős zeneszerző-egyéniség a nyugati zene történetében egy nő. Hatalmat a nőknek! Meg vagyok róla győződve, ők nem állnák el a napot.

A zenetörténet szemellenzős. Csak arról a zenéről beszél, amit leírtak. Aki nem vette a fáradtságot, hogy lejegyezze a melódiáit, arról nagyvonalúan hallgatnak a könyvek. (Igaz, viszonylag kevés hangfelvétel maradt fenn a 19. század előttről.) A 12. században, Hildegard idejében a (lejegyzett) zene főleg egyszólamú volt, Hildegardé is az. A többszólamúság, amikor több különböző dallam szól együtt, még erősen kísérleti stádiumban volt, főképp francia laboratóriumokban játszottak az ötlettel, de az még egy improvizatív zene volt, inkább csak pár szabály, mint lejegyzett zeneművek. Erről amúgy a parasztságot nem értesítették, így ők Európa-szerte vidáman énekeltek többszólamúan, nem tudva, hogy amit csinálnak, azt még szigorúan véve nem fedezték fel. A tudatlanság néha áldás.

Vissza Hildegardhoz: látható, hogy volt egy pár SI-je. Azt olvastam, hogy egyes botanikai meglátási ma is megállják a helyüket, de ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, botanikai ismereteim olyan hiányosak, hogy a pitypangot sem tudom megkülönböztetni a gyermekláncfűtől.
Hogy a társadalmi normák iránt nem volt különösebben érzékeny, jól mutatja, hogy könyveket írt egy olyan korban amikor ez egy nő számára nem volt illő. Ellenben mégsem küldték visszakézből máglyára, szóval vagy csodálatosan maszkolt, vagy alapból jól ment neki a társadalmi beilleszkedés.

Őszintén szólva gyanúsan jól ment neki, a kor minden jelentős személyével levelezett, aki tudott írni. Nem voltak ugyan túl sokan, de mégis, ha a pápával meg a császárral levelezel, az nem mutat jól a diagnosztikai kérdőíveden.

Folyt. köv.

remélem a későbbi fejezetekhez lesznek youtube vagy spotify linkek is

Carlo Gesualdo da Venosa

Spotify playlist (közkívánatra  ): https://open.spotify.com/playlist/0UwGo0RvP6isYvBkLBOZdm?si=0c52f51b112645ae

Imádom, ahogy a wikipedia bemutatja: olasz herceg, zeneszerző és gyilkos. Megjegyezném, hogy az utóbbit nem foglalkozásszerűen végezte. Inkább csak olyan hobbinak indult, de úgy tűnik az első – amúgy sikeres – próbálkozás után úgy döntött, nem folytatja ezt az SI-t.

Nagyot ugrottunk a 12.századból a 16.-ba. A közbenső időben sem volt zeneszerzőkből hiány, de még az én őrült spekulációm számára is kevés az életrajzi adat. Mindenesetre a franciák időközben úgy döntöttek, hogy piacra dobják a többszólamúságot. Az első neves figura Leon, a Profi (najó, szó szerint a Mester: Leoninus Magister), aki írt jó pár kétszólamú művet. Az egyik szólam egy egyházi ének, a másik pedig egy díszesebb dallam felette. Olyasmi, mint az improvizált többszólamúság 50-100 évvel korábban, annyi különbséggel, hogy nem improvizált. Leon megmondta, hogy márpedig ezt énekled ami le van írva, baszod.

Őt követte Petike, a Nagy (nem vicc: Perotinus Magnus, egész pontosan így fordítandó, kicsinyítőképzővel együtt). Ő azt mondta, hogy két szólam az uncsi, úgyhogy írt egyből négy szólamra. Ilyet ő csinált először, nagy divat lett elég hamar.

A következő egy évszázad során a zeneszerzők főként azon versenyeztek, ki tud kitalálni rövidebb hangjegyértéket. A többszólamúság előtt csak kétféle volt: hosszú és rövid. Most meg volt mindenféle, egyre több, nagy káosz is volt az egyszerre különbözőt éneklés miatt is, ezért gyorsan kitalálták a zeneelméletet. A szolfézst tanuló diákok mindmáig szívből hálásak nekik. Úgy 100 évvel Petike után egy Guillaume de Machaut nevű költő volt a legnagyobb zeneszerző sztár. És ezzel lassan vége is lett a középkornak.

A mai Belgium, Hollandia és Észak-Franciaország területén ekkoriban kitalálták, hogy mi lenne, ha az utcán kódorgó árva gyerekek számára létrehoznánk intézeteket és tanítanánk nekik valamit. Például zenét. Ennek az lett az eredménye, hogy rövidesen mindenfele nyüzsögtek az erről a vidékről származó zeneszerzők. De komolyan, el se kezdem felsorolni, annyian voltak. Azt tartották a legnagyobb mókának, ha olyan műveket írnak, ahol négy vagy öt vagy hat vagy még több nagyon dallamos szólam szól egyszerre, így olyan a zenéjük, mint egy audió-kaleidoszkóp, ahol a figyelmed szabadon és vég nélkül vándorolhat egyik dallamról a másikra. Nem tudom, hogy melyikük volt auti, de az biztos, hogy a zenéjük pont a megfelelőképpen vakarja meg a viszkető agyam.

Egy idő után más népek is kezdték eltanulgatni, amit ezek a németalföldiek és franciák tudtak, az olaszokkal az élen. És itt érünk el Carlo herceghez.

Carlo nem zeneszerzőnek született. Nem volt árva, de még mélyszegénységből se származott. Nem volt abban semmi extra, hogy egy nemesember szereti a zenét. De a kis Carlo egy kicsit jobban szerette az átlagosnál. Egy udvaronc (holmi gróf) egy levélben azt írja róla ,,a zenéről olyan hosszasan beszélt, hogy egy teljes éve alatt se hallottam ennyit. Nyíltan és mindenkinek mutogatja műveinek partitúráit, hogy megcsodáltassa művészetét." Majd másfél órán át lanton játszik a szerencsés grófnak. Tankönyvi auti oversharing.

A zenéje első hallásra szokatlan. Másodikra is. De nagyon érzelmes és sötét és szorongó.

A gyilkosság története egyébként annyi, hogy rajtakapta az első feleségét annak szeretőjével és az akkori elvárásoknak megfelelően meggyilkolta. Mindkettőt. A véres holttestüket meg állítólag kidobatta kastély lépcsőjére. A feleség hűtlenségének védelmében hozzátenném, hogy arisztokratikus szokás szerint megrendezett házasság volt, így valószínűleg nem sok volt közös a házastársakban. Gesualdo védelmében annyit tudok mondani, hogy a második feleségét nem ölte meg. Azért ezt is lehet értékelni szerintem.

Folyt. köv. a jövő héten

Kánonok
(A túl hosszúra sikerült kihagyás után engedjetek meg egy kis kitérőt a németalföldi kánonok kapcsán. Kapcsán, de talán valójában másról.)

Mi az a kánon? A ,,kánon" szó latinul annyit jelent, hogy szabály, előírás. A zenében ez olyan többszólamú műveket jelent, ahol egy vagy több szólam követ (,,comes" = követ; vagyis a követőszólam) egy másik ,,vezérszólamot" (,,dux" = vezér) egy meghatározott szabályszerűség alapján. A legegyszerűbb formájában ez az, amit az énekórán megismert kánonokban találhatunk: a comes ugyanazt énekli és ugyanabban a hangmagasságban, mint a dux, csak pár ütemmel később. De a szabályszerűség, a ,,kánon" ettől bonyolultabb is lehet: más hangmagasságban is kezdhet, vagy más hangjegyértékekkel (lassabb vagy gyorsabb), vagy mondjuk visszafele énekli a vezérszólamot. Ezerféle ilyen kánonszabályt lehet kitalálni. A lényeg, hogy elég leírni a vezérszólamot és a szabály és ebből már kitalálható a comes szólam.
Miért olyan nagy szám a kánon? A többszólamúságban elég szigorú szabályok vannak arra, hogy két vagy több szólam hogyan hangzik együtt jól. Két dologra kell ilyenkor a zeneszerzőnek figyelni: egyrészt, hogy minden szólam dallamszerű legyen, szép és könnyen énekelhető; illetve hogy az egyszerre megszólaló szólamokban úgy kövessék egymást a hangok, hogy a hangok ne üssék egymást. Sok szabály van ami meghatározza, hogy ez hogyan valósítható meg, és most nem szándékozom ellenpont kisokost írni. A lényeg: ha van egy adott szólam, és ahhoz egy másik szólamot kívánunk komponálni, a lehetőségeink limitáltak. Az első szólam hangjai leszűkítik a lehetőségeket: már nem választhatunk az összes hangból, hanem csak azokból, amik összeillenek a meglévő szólamunkkal. És minden plusz szólam számára tovább szűkülnek a lehetőségek.
Amikor arra vetemedik valaki, hogy kánont írjon, egy problémával szembesül: tegyük fel, hogy a legegyszerűbb, azonos hangmagasságon, azonos hangjegyértékekkel, a duxot két ütem távolságból követő comest tervez. Abban a pillanatban, hogy ez első hangot papírra veti, egyben papírra vetette azt a hangot is, ami a másik szólamban, két ütem múlva meg fog szólalni. Vagyis amint odaér, a fő szólamot úgy kell vezetnie, hogy olyan hangot írjon oda, ami azzal a bizonyos első hanggal összecseng. És így tovább: minden egyes hang, amit leír, leszűkíti a jövőbeni lehetőségeit. Minden lépés, amit most tesz, meghatározza, hogy a jövőben mit tehet. Minél bonyolultabb a kánonszabály, minél több a szólam: a lehetőségek annál jobban szűkülnek. Minél több megkötöttséggel, minél nagyobb összetettséggel indulunk, az utunk annál jobban behatárolt. A művészet az, hogy úgy alakítsuk a vezérszólamunkat, hogy ez a nehézség ne legyen hallható és érzelmekkel teli zene szólaljon meg, ne káosz. Hogy úgy tegyünk meg minden egyes lépést, hogy a szépség felé vigyen minket és ne egy kiúttalan zsákutcába. Ha ennyiből még nem lenne világos, hogy a kánont az élet tökéletes allegóriájának látom: annak látom.
A kánonok (és ezek szerint az élet) mesterei a németalföldi reneszánsz mesterek voltak (Johann Sebastian Bachot gyakran emlegetik a ,,legnagyobb kontrapunktistának", ami kész röhej, kanyarban sincs a németalföldiekhez képest). Lássunk pár példát, hogy milyen bonyolult kánonkompozíciókat voltak képesek írni látszólag teljes könnyedséggel:
Pierre de la Rue körülbelül 1452-ben született és 1518-ban halt meg, ezzel Josquin Desprez kortársa volt és amúgy barátja is, mindketten a nagy Johannes Ockeghem csodálói (talán tanítványai is). Annyira szerette a kánonokat, hogy két teljes misét komponált pusztán kánonokból.
A ,,Missa Ave Sanctissima Maria" története egy motettával (többszólamú egyházi énekkel) kezdődik, amit szintén Pierre de La Rue komponált. Ez a motetta szintén egy kánon. Vagyis inkább három. A hatszólamú motetta három kétszólamú kvart-kánonból épül fel. Vagyis három szólam van leírva és a maradék három szólamot a kánonszabályok értelmében lehet kitalálni: a plusz szólamok néhány ütem eltéréssel a duxtól 4 hanggal magasabban (kvart távolságban) éneklik a dallamot. Pierre nyilván úgy gondolta, hogy egy 5-6 perces motetta túl rövid, nem elég kihívás, így ugyanazzal a kánonszabállyal és a motetta dallammotívumait felhasználva és a teljes mű során variálva egy teljes misét, úgy fél órányi zenét írt. Három, kánonszabály által megkötött szólam halad együtt anélkül, hogy egymás lábára lépne, így hatszólamúságot hozva létre.
A ,,Missa O Salutaris Hostia" még bonyolultabb: egyetlen négyszólamú kánon alkotja. Egy szólam van csupán lejegyezve és a maradék három szólam pedig úgy jön létre, hogy az alt a szoprán alatt van egy kvinttel (öt hang távolságra énekli ugyanazt) a tenor egy oktávval lejjebb énekli ugyanazt, mint a szoprán, a basszus pedig a tenortól van egy kvintre (vagyis a szoprántól 13 hang távolságra). A szólamok egymást kényelmes két ütem távolságból követik. Ez azért a gúzsba kötve táncolás szép példája.
Az egyenlő távolságok azonban segítenek a szerzőnek: mivel a szopránt és a tenort is kvint távolságban és két ütemnyire követi az alatta fekvő szólam, ez azt jelenti, hogy ugyanaz a kétszólamú szakasz pontosan ismétlődik a magasabb és az alacsonyabb regiszterben. Vagyis már csak egy másik kétszólamú kánont kell kitalálni, ami illeszkedik hozzá: gyerekjáték! (Nem az.)
Az egy generációval idősebb Johannes Ockeghem számára úgy tűnik az ilyen kánonok túl egyszerűek voltak. A Missa prolationumban olyan kánont írt, hogy most vakarom a fejemet, hogyan is magyarázzam el.
Ott kell kezdjem, hogy elmondjam, mi az a ,,prolatio", amire a cím utal. Bár itt fentebb ,,ütemekről" beszéltem, abban az időben valójában még nem használtak ütemvonalakat és a hangjegyek egymáshoz való viszonya is más volt. Ma azt mondjuk, hogy van az ,,egész kotta", ami felosztható két rövidebb ,,félkottára", az tovább feleződik ,,negyedekre" majd ,,nyolcadokra" és így tovább. Akkoriban ezt nem így határozták meg. A kotta elejére kitettek egy jelet, a ,,menzurációt" (időbeli beosztást), ami azt határozta meg, hogy a ,,maxima" (a leghosszabb hangjegyérték) két vagy három ,,longára" oszlik-e. És egy másik jel, hogy a ,,longa" két vagy három ,,breve", hogy a ,,breve" két vagy három ,,minim" és így tovább. Vagyis: ugyanazt a kottát különbözőképpen lehetett olvasni aszerint, hogy milyen jel szerepelt előtte. Mivel a ,,breve" az alaplüktetés, ha az előjegyzés szerint a ,,longa" három ,,breve" hosszan tart, akkor nyilván hosszabb, mint ha az előjegyzés szerint csak kettő ,,breve" hosszan.
Ockeghem ennek felhasználásával két kétszólamú kánont írt és annyit mondott, hogy a másik szólam énekeljen egy másik menzurációval. A kisebb hangjegyértékeket egyező beosztásban tartotta, de a hosszabbak különböznek, így ahányszor egy hosszabb hangot ír le a két kánonszólam közötti időbeli távolság nőni kezd. Egyre inkább ,,szétcsúsznak" egymástól.
Ockeghemnek ennyi persze még nem volt elég. Túl egyszerű. Ezért hozzáadott egy olyan szabályt, hogy minden újabb tétellel a comes eggyel magasabb hangon indul, mint a dux. Az első tételben ugyanarról a hangról indulnak, a másodikban szekunddal feljebb, a harmadikban terccel feljebb és így tovább. Mindkét kánonban. Ez ilyen mindfuck kategória. Ahányszor egy szólam megpihenne egy hosszabb hangon, máris elszenvedi az a nehezítést, hogy az őt követő szólam arrébb csúszik, így az addig megszokott viszonyok felborulnak. Ráadásul két szólam próbál nem egymás sarkára lépni és e comesek nem csak időben, de hangmagasságban is távolodnak tőlük. És mindezt úgy persze, hogy még énekelhető maradjon.
A Misa prolationum a tökéletes párkapcsolat zenei formába öntve: két szólam, mindkettő a maga meglehetősen problematikus kötöttségeivel együtt hoz létre valamit, ami sokkal több, mint önmaguk: a két lejegyzett szólam, egy csodálatos, négyszólamú muzsikában egyetlen szétbonthatatlan egységgé forr.
Nincs is nagyon párja a zenetörténetben. Örülhetünk annak, hogy legalább a Missa prolationum van. Elvileg lehetséges, csak Ockeghemnek kell lenni hozzá.

https://open.spotify.com/album/0ja9RKBuMccVhsHGEzSVZp?si=Pzx0xNoiS6-fQF1nqMUehQ
https://open.spotify.com/album/2CehRYYkdwoGznAUsVRqfe?si=ZTCZrWqsTp6W2-TxH_cAlA

Leopold Ignaz Joseph Balthasar Franz Felician von Habsburg
bő egy év kihagyás után folytatom az arcképcsarnokot


Gesualdóval a barokk határához érve zavarba jöttem, hogy ebből a zenetörténeti "korból", és itt muszáj az idézőjel, mert ugye ezek a korok nem léteznek, csak mi így pár száz évvel később cimkézzük fel így az életet, szóval ebből a "korból", ami zenetörténészek közmegegyezése szerint 1600 október 6.-tól 1750 július 28.-ig tartott, és a napokat direkt azért írtam ki, hogy érezhető legyen milyen röhejes a "korok" meghatározása, ugyanis a barokk az első opera, Giulio Caccini Euridice c. művének premierjével kezdődött és Johann Sebastian Bach halálával ért véget a zenetörténeti meghatározás szerint, tehát nincs kecmec, 1600 október elején bizony még mindenki boldogan élte a kis életét a reneszánsz újjászületésben, hogy aztán hetedikén arra ébredjen, hogy a világ visszafordíthatatlanul barokk furcsaságba süllyedt, és szóval most, hogy zenetörténeti áttekintésem során a barokkhoz érve autisztikus jegyeket mutató zeneszerzőket kerestem, zavarba jöttem.
Zavarba jöttem, mert a barokk zenéből hiányzik az a precíz matematikusság, ami a németalföldiek muzsikáját jellemezte: vagy beszédes, szentimentálisan érzelmes olasz zene, vagy arisztokratikusan cinikus francia, vagy kispolgárian szorgalmas német - és nyilván mindenütt ott voltak a neurodivergens alkotók is, de túl kevés az életrajzi adat, a zene jellege pedig túl kevéssé utal rá, hogy felfedezzük őket.
Zavarba jöttem, mert az egyetlen zeneszerző, akiről eleget tudunk, hogy (természetesen csak játékosan) ráüssük innen távolból az "Autistic As Fuck" pecsétet a magyar történelemben és főképp a történelemoktatásban a főgonosz szerepét kapta. Bizony, egy Habsburgról van szó. Sőt, arról a Habsburgról, akiről leginkább csak annyit hallani, hogy mindenki ellene lázadt: Wesselényi, Thököly, Rákóczi, és így rám hárul most az apologéta-szerep, hogy bemutassam, hogy I. Lipót nem egy képregény-főgonosz volt, hanem egy auti, aki a valahogy a császári-királyi trónra került és a zene volt az SI-je, de ám legyen, nem ugrom el a feladat elől.

Igazából nem is olyan meglepő, ha belegondolunk: hiszen köztudott, hogy a Habsburgok gyakorta egymás között házasodtak, nem volt ritka, hogy saját unokatestvéreiket vették el, így mindenféle genetikai eltérés halmozódva öröklődött tovább a családban. Hogy valahol az autizmus is bekerült a vérvonalba, bizony könnyen elképzelhető. A következőkben igyekszem összeszedni azokat a vonásokat, amikben Lipót auti jellege megniylatkozik, ehhez két forrásra tudok támaszkodni: John P. Spielman életrajzára (német fordításban) és a zenei részhez Elisabeth Hilscher "Mit Leier un Schwert" című könyvére a Habsburg udvar zenei életéról.

Lipótot nem a császári trónra szánták. Harmadik gyermekként született, bátyja, Ferdinánd volt a trónörökös, így Lipótot az egyházi pályára szánták - de tegyük hozzá, hogy nem szánták volna egyházi pályára, pusztán csak azért mert másodszülött fiú volt. Az egyházi pálya egyfajta "parkolópálya" is volt, ahová félre lehetett állítani az uralkodásra kevésbé alkalmas figurákat, a különcöket.

Itt muszáj egy kis kitérőt tennem és a vallásosság és az autizmus kapcsolatáról értekeznem: azt figyeltem meg, hogy az ateizmus manapság elfogadottabb az autik között, ami jól magyarázható a "miérteket" kutató tudományos érdeklődésünkkel, ők a kézzelfogható tények stabilitásához ragaszkodnak, de most is vannak közöttünk, akik a "miértek" eme kutatása során a vallásos spiritualitásban, a rítusokban találják meg azt a stabil struktúrát, ami megnyugtató bizonyosságot tud adni a mindennapok káoszára. Képzeljük magunkat egy percre a felvilágosodás előtt születettek szűk, magassarkú cipőjébe!


A kor tudománya a keresztény teológián, Arisztotelész és Hippokratész természetfilozófiai agymenésein nyugszik, a kísérletezéseken alapuló "tudományos módszer" még alig van kialakulóban, nem az a magától értetődő elv, mint manapság. Sokkal magátólértetődőbb jelentős elődökre, auktoritásokra hivatkozni. Ha Aquinói Tamás így mondta, akkor így is van. Véleményem szerint nem lenne meglepő, ha egy ilyen szellemi környezetben a legtöbb auti a vallásosság felé tendálna, mégpedig erősebben, nagyobb elhatározottsággal, mint neurotipikus kortársai, hiperfókuszáltan. I. Lipót fanatikusan katolikus volt, ami számunkra ma fura, elidegenítő lehet. De ez a vallásosság nem teljesen az a vakhit, mint amit egy szimpla fanatikustól várnánk. Egyrészről rutint jelentett: minden nap kétszer istentisztelet (reggel mise, este vecsernye), a maga szigorú liturgikus rendjével, másrészről egyfajta lelki támaszt a döntéshozatalhoz: Lipótról sokan feljegyzik, hogy nagyon nehezen hozott meg bármilyen döntést és nem csak tanácsnokaira, de gyóntatójára is támaszkodott ezek meghozatalában. Így is gyakran hónapokig, vagy akár évekig húzodott, míg egy döntést meghozott - abban ugye egyetérthetünk, hogy ez nem jellegzetes uralkodói mentalitás.

Visszatérve tehát a kiidulóponthoz, Lipótot nem uralkodónak szánták, de ez mégis hirtelen a nyakába szakadt, amikor bátyja teljes hirtelenséggel himlőben meghalt.

Milyen gyerek volt ez a Lipót? A leírások alapján, nagyon visszahúzódó, ma azt mondanánk introvertált. Ellentétben az udvari megrendelésekre készült festményekkel, a feltűnésmentes öltözködést kedvelte, az egészen egyszerű, szürke és fekete ruhákat kedvelte. Feltűnően nyugodt, az arcán nem tükröződnek érzelmek, írják róla a korabeli beszámolók, de néha megmagyarázhatatlan és heves érzelmi kitörések vesznek rajta erőt (Spielman, 31-32.old). Azt hiszem ezt kommentálnom sem kell, de továbbmegyek: gyerekkora óta jellemző volt rá és egész élete során elkísérte, hogy nagyon gondosan megfigyelte saját maga és mások viselkedését és ezeket a megfigyeléseit naplókban rögzítette. Spielman ezt a szokását a "furcsa" szóval jellemzi. Kiemelkedő memóriája volt, rendszeresen meglepte beszélgetőpartnereit, hogy olyan dolgokra utalt vissza, amit akok rég elfelejtettek. Nagyon intelligensnek írják le, négy nyelven beszélt (spanyol, olasz, latin, német), de hajlamos volt egy ezekből összeállított saját keveréknyelven beszélni.

Két nagy SI-je volt: az egyik a vadászat, mert imádott lovagolni, a másik a zene.

Lipót zeneimádatát nehét megfelelőképp érzékeltetni. Próbálok pár példát hozni, hogy mégis valamelyest körvonalazzam:
- többszáz kötetre rúgó kottagyűjteményét, mind díszkötésben, a hálószobájában tartotta. A "kottagyűjtemény" nagyrészt kézzel másolt kottákat jelent, köztük egyes műveket Lipót saját kezűleg másolt le. A gyűjtemény olyan jelentős, hogy számos mű elveszett volna a zenetörténet számára, ha Lipót nem tartja őket ennyire becsben.
- több hangszeren játszott és jól énekelt, illetve nem egyszer vezényelt, olykor teljes operákat az ő vezénylete alatt adtak elő. Egy standard barokk opera olyan 3 órás. És neki ez nem a foglalkozása volt. Ő azért csinálta, mert élvezte.
- A kedvenc udvari zeneszerzőit rendszeresen nemesi ranggal látta el. Ez úgy se előtte, se utána nem igazán volt jellemző, egészen a modern korig. Egyik kedvenc barokk zeneszerzőm, Heinrich Ignaz Franz Biber is neki köszönhetően kapott nemesi rangot, pedig nem is az udvarában szolgált, csak szerette a zenéjét.
- A kor zeneszerzői is mind tudták, hogy mekkora zenebuzi, ezért tömegével ajánlották neki a műveiket. Ennek a célja minden esetben az volt, hogy valamilyen támogatást reméljenek a császártól, amit az esetek többségében meg is kaptak (ld. például a nemesi ranggal jutalmazást).
- Zenészeit mindennél jobban becsülte, az ő béreiket még akkor is mindig kifizették, ha épp csaknem üres volt a kassza. Ez amúgy annyira szokatlan volt a korban, hogy számtalan (más udvarokban szolgáló) zeneszerzőtől maradt fenn levelezés, amiben arra panaszkodnak, hogy évek óta nem kaptak fizetést.

De mégis a legkirívóbb példája a zene iránti mérhetetlen szeretetének, hogy maga is zeneszerző volt. Majdnem minden műnemben alkotott: hangszeres műveket, kantátákat, operákat, oratóriumokat, egyházi műveket is írt. A művei annyira jók, hogy ma is gyakorta előadják és lemezre veszik őket. A zenéje is inkább befele foduló, nem nyilvánvalóan érzelmes, de mégis érzékeny. A zenéjében megnyilvánuló érzelmi visszafogottság ellenére a komponálás személyes dolog, igazi önkifejezés lehetett számára, ezt példázza, hogy első feleségének halálára egy gyászmisét, Requiemet, második feleségének halálára egy nagylélegzetű zsoltármegzenésítést szerzett. Mindkettő személyes gyászánal és megrendülésének a kifejeződése - de a kor zenéjének ismerője számára hallhatóan más: kerüli a barokkra amúgy jellemző hatásos fordulatokat és egyfajta csendes töprengés érezhető bennük. (Majd összeállítok és posztolok egy playlistet később.)

Ítéljük meg bárhogyan politikai szerepét magyar szempontból (és tegyük hozzá, hogy számtalan híve volt itthon is, Koháry István, Kollonich Lipót, Esterházy Pál, hogy csak három kiemelkedő alakot említsek, sőt még maga Rákóczi is inkább dícséri, egyfajta jóindulató, ártatlan személynek tartja, csak a tanácsnokait tartja gonosznak és emiatt érzi szükségét a lázadozásnak), úgy vélem, hogy Lipót némi joggal szerepelhet ebben az arcképcsarnokban. Talán az írásomból is átjön és bizony erősen szimpatizálok vele, mióta csak többet megtudtam róla (jóval a diagnózisom előtt) és rokonléleknek éreztem egykedvűnek tűnő, rutinokhoz ragaszkodó, döntéseket nehezen meghozó, befeléforduló, zenemániás személyét.

Lipót playlist

A lista első feléhez azon zeneszerzők zenéjéből válogattam, akik a császári udvarban tevékenykedtek Lipót támogatásával (Kerll, Schmelzer, Fux), akik támogatott (Biber, Lonati) illetve egy művet kedvenc zeneszerzőjétől, a velencei Legrenzitől.
A második felében Lipót néhány művéből tettem be ízelitőket.

https://open.spotify.com/playlist/60CYPTbaXTPtITowgokBJ8?si=p1WqHfLbS8eqR39QTnP16w

Idézetet írta: Tomás Dátum 2025. február 14. - 11:18:22Leopold Ignaz Joseph Balthasar Franz Felician von Habsburg
bő egy év kihagyás után folytatom az arcképcsarnokot


Gesualdóval a barokk határához érve zavarba jöttem, hogy ebből a zenetörténeti "korból", és itt muszáj az idézőjel, mert ugye ezek a korok nem léteznek, csak mi így pár száz évvel később cimkézzük fel így az életet, szóval ebből a "korból", ami zenetörténészek közmegegyezése szerint 1600 október 6.-tól 1750 július 28.-ig tartott, és a napokat direkt azért írtam ki, hogy érezhető legyen milyen röhejes a "korok" meghatározása, ugyanis a barokk az első opera, Giulio Caccini Euridice c. művének premierjével kezdődött és Johann Sebastian Bach halálával ért véget a zenetörténeti meghatározás szerint, tehát nincs kecmec, 1600 október elején bizony még mindenki boldogan élte a kis életét a reneszánsz újjászületésben, hogy aztán hetedikén arra ébredjen, hogy a világ visszafordíthatatlanul barokk furcsaságba süllyedt, és szóval most, hogy zenetörténeti áttekintésem során a barokkhoz érve autisztikus jegyeket mutató zeneszerzőket kerestem, zavarba jöttem.
Zavarba jöttem, mert a barokk zenéből hiányzik az a precíz matematikusság, ami a németalföldiek muzsikáját jellemezte: vagy beszédes, szentimentálisan érzelmes olasz zene, vagy arisztokratikusan cinikus francia, vagy kispolgárian szorgalmas német - és nyilván mindenütt ott voltak a neurodivergens alkotók is, de túl kevés az életrajzi adat, a zene jellege pedig túl kevéssé utal rá, hogy felfedezzük őket.
Zavarba jöttem, mert az egyetlen zeneszerző, akiről eleget tudunk, hogy (természetesen csak játékosan) ráüssük innen távolból az "Autistic As Fuck" pecsétet a magyar történelemben és főképp a történelemoktatásban a főgonosz szerepét kapta. Bizony, egy Habsburgról van szó. Sőt, arról a Habsburgról, akiről leginkább csak annyit hallani, hogy mindenki ellene lázadt: Wesselényi, Thököly, Rákóczi, és így rám hárul most az apologéta-szerep, hogy bemutassam, hogy I. Lipót nem egy képregény-főgonosz volt, hanem egy auti, aki a valahogy a császári-királyi trónra került és a zene volt az SI-je, de ám legyen, nem ugrom el a feladat elől.

Igazából nem is olyan meglepő, ha belegondolunk: hiszen köztudott, hogy a Habsburgok gyakorta egymás között házasodtak, nem volt ritka, hogy saját unokatestvéreiket vették el, így mindenféle genetikai eltérés halmozódva öröklődött tovább a családban. Hogy valahol az autizmus is bekerült a vérvonalba, bizony könnyen elképzelhető. A következőkben igyekszem összeszedni azokat a vonásokat, amikben Lipót auti jellege megniylatkozik, ehhez két forrásra tudok támaszkodni: John P. Spielman életrajzára (német fordításban) és a zenei részhez Elisabeth Hilscher "Mit Leier un Schwert" című könyvére a Habsburg udvar zenei életéról.

Lipótot nem a császári trónra szánták. Harmadik gyermekként született, bátyja, Ferdinánd volt a trónörökös, így Lipótot az egyházi pályára szánták - de tegyük hozzá, hogy nem szánták volna egyházi pályára, pusztán csak azért mert másodszülött fiú volt. Az egyházi pálya egyfajta "parkolópálya" is volt, ahová félre lehetett állítani az uralkodásra kevésbé alkalmas figurákat, a különcöket.

Itt muszáj egy kis kitérőt tennem és a vallásosság és az autizmus kapcsolatáról értekeznem: azt figyeltem meg, hogy az ateizmus manapság elfogadottabb az autik között, ami jól magyarázható a "miérteket" kutató tudományos érdeklődésünkkel, ők a kézzelfogható tények stabilitásához ragaszkodnak, de most is vannak közöttünk, akik a "miértek" eme kutatása során a vallásos spiritualitásban, a rítusokban találják meg azt a stabil struktúrát, ami megnyugtató bizonyosságot tud adni a mindennapok káoszára. Képzeljük magunkat egy percre a felvilágosodás előtt születettek szűk, magassarkú cipőjébe!

Barokk cipők a MET gyűjteményéből

A kor tudománya a keresztény teológián, Arisztotelész és Hippokratész természetfilozófiai agymenésein nyugszik, a kísérletezéseken alapuló "tudományos módszer" még alig van kialakulóban, nem az a magától értetődő elv, mint manapság. Sokkal magátólértetődőbb jelentős elődökre, auktoritásokra hivatkozni. Ha Aquinói Tamás így mondta, akkor így is van. Véleményem szerint nem lenne meglepő, ha egy ilyen szellemi környezetben a legtöbb auti a vallásosság felé tendálna, mégpedig erősebben, nagyobb elhatározottsággal, mint neurotipikus kortársai, hiperfókuszáltan. I. Lipót fanatikusan katolikus volt, ami számunkra ma fura, elidegenítő lehet. De ez a vallásosság nem teljesen az a vakhit, mint amit egy szimpla fanatikustól várnánk. Egyrészről rutint jelentett: minden nap kétszer istentisztelet (reggel mise, este vecsernye), a maga szigorú liturgikus rendjével, másrészről egyfajta lelki támaszt a döntéshozatalhoz: Lipótról sokan feljegyzik, hogy nagyon nehezen hozott meg bármilyen döntést és nem csak tanácsnokaira, de gyóntatójára is támaszkodott ezek meghozatalában. Így is gyakran hónapokig, vagy akár évekig húzodott, míg egy döntést meghozott - abban ugye egyetérthetünk, hogy ez nem jellegzetes uralkodói mentalitás.

Visszatérve tehát a kiidulóponthoz, Lipótot nem uralkodónak szánták, de ez mégis hirtelen a nyakába szakadt, amikor bátyja teljes hirtelenséggel himlőben meghalt.

Milyen gyerek volt ez a Lipót? A leírások alapján, nagyon visszahúzódó, ma azt mondanánk introvertált. Ellentétben az udvari megrendelésekre készült festményekkel, a feltűnésmentes öltözködést kedvelte, az egészen egyszerű, szürke és fekete ruhákat kedvelte. Feltűnően nyugodt, az arcán nem tükröződnek érzelmek, írják róla a korabeli beszámolók, de néha megmagyarázhatatlan és heves érzelmi kitörések vesznek rajta erőt (Spielman, 31-32.old). Azt hiszem ezt kommentálnom sem kell, de továbbmegyek: gyerekkora óta jellemző volt rá és egész élete során elkísérte, hogy nagyon gondosan megfigyelte saját maga és mások viselkedését és ezeket a megfigyeléseit naplókban rögzítette. Spielman ezt a szokását a "furcsa" szóval jellemzi. Kiemelkedő memóriája volt, rendszeresen meglepte beszélgetőpartnereit, hogy olyan dolgokra utalt vissza, amit akok rég elfelejtettek. Nagyon intelligensnek írják le, négy nyelven beszélt (spanyol, olasz, latin, német), de hajlamos volt egy ezekből összeállított saját keveréknyelven beszélni.

Két nagy SI-je volt: az egyik a vadászat, mert imádott lovagolni, a másik a zene.

Lipót zeneimádatát nehét megfelelőképp érzékeltetni. Próbálok pár példát hozni, hogy mégis valamelyest körvonalazzam:
- többszáz kötetre rúgó kottagyűjteményét, mind díszkötésben, a hálószobájában tartotta. A "kottagyűjtemény" nagyrészt kézzel másolt kottákat jelent, köztük egyes műveket Lipót saját kezűleg másolt le. A gyűjtemény olyan jelentős, hogy számos mű elveszett volna a zenetörténet számára, ha Lipót nem tartja őket ennyire becsben.
- több hangszeren játszott és jól énekelt, illetve nem egyszer vezényelt, olykor teljes operákat az ő vezénylete alatt adtak elő. Egy standard barokk opera olyan 3 órás. És neki ez nem a foglalkozása volt. Ő azért csinálta, mert élvezte.
- A kedvenc udvari zeneszerzőit rendszeresen nemesi ranggal látta el. Ez úgy se előtte, se utána nem igazán volt jellemző, egészen a modern korig. Egyik kedvenc barokk zeneszerzőm, Heinrich Ignaz Franz Biber is neki köszönhetően kapott nemesi rangot, pedig nem is az udvarában szolgált, csak szerette a zenéjét.
- A kor zeneszerzői is mind tudták, hogy mekkora zenebuzi, ezért tömegével ajánlották neki a műveiket. Ennek a célja minden esetben az volt, hogy valamilyen támogatást reméljenek a császártól, amit az esetek többségében meg is kaptak (ld. például a nemesi ranggal jutalmazást).
- Zenészeit mindennél jobban becsülte, az ő béreiket még akkor is mindig kifizették, ha épp csaknem üres volt a kassza. Ez amúgy annyira szokatlan volt a korban, hogy számtalan (más udvarokban szolgáló) zeneszerzőtől maradt fenn levelezés, amiben arra panaszkodnak, hogy évek óta nem kaptak fizetést.

De mégis a legkirívóbb példája a zene iránti mérhetetlen szeretetének, hogy maga is zeneszerző volt. Majdnem minden műnemben alkotott: hangszeres műveket, kantátákat, operákat, oratóriumokat, egyházi műveket is írt. A művei annyira jók, hogy ma is gyakorta előadják és lemezre veszik őket. A zenéje is inkább befele foduló, nem nyilvánvalóan érzelmes, de mégis érzékeny. A zenéjében megnyilvánuló érzelmi visszafogottság ellenére a komponálás személyes dolog, igazi önkifejezés lehetett számára, ezt példázza, hogy első feleségének halálára egy gyászmisét, Requiemet, második feleségének halálára egy nagylélegzetű zsoltármegzenésítést szerzett. Mindkettő személyes gyászánal és megrendülésének a kifejeződése - de a kor zenéjének ismerője számára hallhatóan más: kerüli a barokkra amúgy jellemző hatásos fordulatokat és egyfajta csendes töprengés érezhető bennük. (Majd összeállítok és posztolok egy playlistet később.)

Ítéljük meg bárhogyan politikai szerepét magyar szempontból (és tegyük hozzá, hogy számtalan híve volt itthon is, Koháry István, Kollonich Lipót, Esterházy Pál, hogy csak három kiemelkedő alakot említsek, sőt még maga Rákóczi is inkább dícséri, egyfajta jóindulató, ártatlan személynek tartja, csak a tanácsnokait tartja gonosznak és emiatt érzi szükségét a lázadozásnak), úgy vélem, hogy Lipót némi joggal szerepelhet ebben az arcképcsarnokban. Talán az írásomból is átjön és bizony erősen szimpatizálok vele, mióta csak többet megtudtam róla (jóval a diagnózisom előtt) és rokonléleknek éreztem egykedvűnek tűnő, rutinokhoz ragaszkodó, döntéseket nehezen meghozó, befeléforduló, zenemániás személyét.

Érdekes ez a leírás I. Lipót császárról. Most megnéztem a kutyabőr fényképet és ha jól olvasom ki, akkor ezzel kezdődik: NOS LEOPOLD VS DEI GRATIA
• A dokumentum kiolvasásával gondom van, mert a kezdőszöveg úgy van megcsinálva, hogy érteni kell a kiolvasásához: N O S L E O P O L D V S D E I G R A T I A
• Szóval mivel tippeltem a kiolvasással, ezért lehet az is, hogy rosszul választottam el a betűket a latinnál: gondolom latinul van a szöveg.
A lényege elvileg ennek a dokumentumnak az, hogy így lett a családunk nemes. Ja és ha jól olvasom ki a dátumot, akkor 1661-ben készült.

Nagyon tetszik ez a topic, bár hozzászólni nem tudok.
Már korábban is akartam javasolni, hogy ennek inkább a Speciális érdeklődési területeknél lenne a helye; de most már, hogy van Kirakat, szerintem ez pont illene oda.

@Tomás, @coldfire, @FLD1987: csak ti szóltatok hozzá – elfogadható lenne számotokra, ha ez a topic a Kirakatba kerülne?

én aztán nagyon sokat szóltam hozzá  de egyébként jó ötlet.

sőt lehet hogy bele is kontárkodnék.
na persze én nem vagyok ilyen alapos és rendszerető (pl. az időrendet se tartanám)

de mondjuk David Byne (Talking Heads) vagy Adam Young (Owl City) még simán megérne egy említést. a véleményesebbek közül meg mondjuk Conlon Nancarrow vagy Robert Fripp.

nagyon támogatom, hogy ez a topik nyilvánosan olvasható legyen, de persze csak ha @Tomás is beleegyezik (és ő nem tudom, nézi-e a fórumot, lehet, hogy máshol könnyebb lenne elérni).

még néhány ötlet, nyilván ezt a hevenyészett listát ne rakjuk a kirakatba csak ha valaki ír valamelyikről részletesebben...

Karin Dreijer (The Knife / Fever Ray) - szerintem esélyes
Robyn, Röyksopp - sajnos nem annyira, esetleg némi belemagyarázással
Beth Gibbons (Portishead), Trentemøller, Moby - középhaladó belemagyarázási gyakorlat. de legalább a zenehallgatós melléklet jó lesz.
Solar Fields - talán

komolyzenei téren pedig ne feledkezzünk meg Glenn Gouldról és esetleg Bartók Béláról

Idézetet írta: MegaBrutal Dátum 2025. július 28. - 10:45:45Nagyon tetszik ez a topic, bár hozzászólni nem tudok.
Már korábban is akartam javasolni, hogy ennek inkább a Speciális érdeklődési területeknél lenne a helye; de most már, hogy van Kirakat, szerintem ez pont illene oda.

@Tomás, @coldfire, @FLD1987: csak ti szóltatok hozzá – elfogadható lenne számotokra, ha ez a topic a Kirakatba kerülne?

Nekem nem gond, ha a Kirakatba kerülne.

Elrettentő példának: Varg Vikernes