Asperger fórum

Nem rég fejeztem be a címben szereplő, eredetileg 1995-ben megjelent, majd 2006-ban új alfejezetekkel kiegészített könyvet.


Temple Grandint az autistáknak nem kell bemutatnom, de egy kis összefoglaló azoknak, akik nem ismernék. Ő az egyik első autista nő, aki híressé vált az autizmussal kapcsolatos aktivizmusa kapcsán, mindemellett PhD-val rendelkező, elismert szaktekintély is a szarvasmarha állattartás terén, aki először bizonyította a humánus bánásmód kézzelfogható előnyeit, és segített elterjeszteni is azt Amerikában. Grandin az elsők között volt, aki rádöbbentette a publikumot, hogy autistaként is lehet valaki sikeres a szakmájában, ami a 70-es években és 80-es évek elején még a szakemberek számára sem volt evidens, mivel a Leo Kanner által leírt, alacsonyabb funkcionalitású autizmus élt akkor még elsősorban a köztudatban (lásd Esőember, csak Savant-szindróma nélkül). Később Lorna Wing angol pszichiáter 80-as évek eleji kutatómunkájának volt köszönhető, hogy az Asperger szindróma és a magas funkcionalitású autizmus (mint maga a szerző) is ismertté vált, és ennek hatására került be a 90-es években a diagnosztizálható állapotok közé. Sokan láthatták a 2010-ben megjelent, Claire Danes főszereplésével készült életrajzi filmet is, amely részlegesen erre a könyvre épül. A film az HBO Max kínálatában streamelhető itthon is.

Grandin szerencsés volt, tehetősebb és nyitottabb családba született. Annak ellenére, hogy a kései beszédfejlődése miatt az orvosok agykárosodással diagnosztizálták és azt javasolták a szüleinek, hogy adják intézetbe, ahogy akkoriban szokás volt, az anyja beszédfejlesztésre járatta és felfogadott mellé egy nevelőnőt, így idővel képes volt óvodába járni, és később megkezdeni az iskolai oktatását. Középiskolás korábban az egyik tanára felismerte kivételes képességeit, mentoraként a szárnya alá vette, és segítette produktív irányba terelni speciális érdeklődését.

A könyvre áttérve, ez volt a második, biográfiai jellegű, de a végeredmény tekintetében egy viszonylag száraz, életrajzi eseményekkel keretezett, de alapvetően a vizuális gondolkodásról és és az autizmusról szóló könyv sok tapasztalati élménnyel és tanulmányok összegzésével megtűzdelve. A megírása óta eltelt 30 évben az autizmusról valamennyire is informált olvasó számára alapvetéssé vált több azzal kapcsolatos állítása, és a gyógyszerek terén a tanácsai mára már elavulttá váltak. Az utóbbiak hasznossága Magyarországon amúgy is marginális, mivel más márkanév alatt forgalmazzák őket, mint Amerikában. A másik oldalról viszont a címben szereplő vizuális látásmód részletes bemutatása egy nagyon egyedi, a különleges érdeklődésében szakmailag beteljesedő ember karrierjét mutatja be, aki le tudta küzdeni korának autizmussal kapcsolatos előítéleteit, és nem mellesleg nőként érvényesülni tudott egy amúgy férfiak által dominált területen.

Elég tárgyilagosan ír a patás állatok ipari feldolgozásáról, ami az erre érzékenyebbeknél (pl. vegánok) averziót válthat ki, ezért nekik nem is ajánlom a kötet kézbevételét. A szerző munkája nagyrészt állattartási üzemek feldolgozórészlegének és ahhoz tartozó karámrendszerek megtervezéséből áll. Számomra jól összefoglalta mottóként a gondolkodását, hogy attól függetlenül, hogy morálisan mit gondolunk a húsfogyasztásról, ha már a többség húsevő (köztük a szerző is), ő arról szeretne gondoskodni, hogy minél emberségesebben bánjanak az állatokkal, és minél kevésbé szenvedjenek a levágásukkor.

A vizuális képességének bemutatása kimondatlanul az eidetikus, azaz köznapi megfogalmazásban a fotografikus memóriát írja le, példákkal illusztrálva. Az állatok viselkedésének aprólékos megfigyelése, a fejében történő bármikori visszajátszása, és az autisztikus szenzoros érzékenység miatti nyitottság a szarvasmarhák érzékszervi élményeire lehetővé tette, hogy észrevegyen neurotipikusok számára észrevehetetlen apróságokat is. A legkisebb zavaró tényező is a környezetben nyugtalanná tette a szarvasmarhákat, így azok hezitáltak továbbmenni a feldolgozó soron, ami lelassította a termelést, és durvább bánásmódot váltott ki az ott dolgozókból. Egyik ilyen példa egy rámparendszer kiépítése, ahol egy sorban tudtak csak haladni a marhák a sokkolóhoz, úgy, hogy mindig látták az előttük haladót, ami a csorda működés miatt megnyugtatta az állatokat. Ez az újfajta gondolkodásmód egy sokkal stresszmentesebb és egyúttal gördülékenyebb rendszer megtervezését tette lehetővé, ami a cégeknek is felkeltette az érdeklődését. A könyv megírásának idején már a húsfeldolgozó üzemek harmadában az ő általa tervezett humánus rendszereket használták.

Visszatérve a vizualitás bemutatására, az engem leginkább a 2010-17 között futó BBC-s Sherlock című sorozat címszereplőjére emlékeztetett, akinek az elmepalota jelenetei jól tükrözték a vizuális gondolkodást, még ha a jelenetek bele is estek a színpadias látványosság hibájába a színes, szagos trükkeffektekkel. Olvasás közben elgondolkodtam, hogy a saját vizualizációm mennyire hasonló. Ahogy utánaolvastam, ez nem feltétlen alapvetés másoknál. Én is képes vagyok visszaidézni történéseket filmszerűen, színesben, mozgásban, hangokkal, tapintással vagy akár ízleléssel együtt, vagy épp térben elforgatni tárgyakat, viszont a memóriám nem annyira pontos, valószínűleg több helyen kipótolja az agyam a történéseket, és nagyon fókuszálnom kell, hogy hosszabb ideig fenntartsam a "vetítést". Maga Grandin is beszámolt arról, hogy idővel hanyatlott ezen képessége.

Másik érdekes találmánya a már főiskolás korában megépített ölelőgép, aminek az inspirációja szintén az állattartásból származik. Nagy hatással volt rá a nagynénjénél eltöltött nyári szünet tinédzserkorában, ami megalapozta az érdeklődését a marhatartás terén. Ezen a farmon találkozott először azzal, hogy amikor az oltásokat kapják, a marhákat egy nagy gép mint egy satuban összeszorítja, amiktől azok megnyugodnak. Mivel a mély izom terápia őt is megnyugtatta, ezért a kíváncsisága arra vezérelte, hogy kipróbálja magán. A megfelelő nyomás hatására áthatotta a nyugodtság és biztonságtudat. Ezért ennek hatására építette meg házilag az ölelőgépet, ami eleinte ellenérzést váltott ki a főiskolájában, de a középiskolai mentora bátorította, így Grandin bemutatta a publikumnak is. Mára egy elterjedt terápiás eszközzé vált, amit előszeretettel használnak autista gyerekek kezelésére, itthon is.


Hosszabban foglalkozik az alacsony funkcionalitású autistákkal is. Számomra újszerű megközelítés volt, hogy az ő érzékszervi élményüket egyfajta félrekábelezett gépezethez hasonlította, ahol az érzékelés olyan zavaros és értelmezhetetlen, hogy ez okozza a külvilág megértésének a hiányát és a gyakori meltdownokat. A későbbi fejezetekben egy érdekes párhuzamot vet még fel ugyanebben a témában. A préda állatok viselkedését összeköti az autizmussal. A prédaállatok a vadonban az állandó potenciális veszély miatt kiélezett érzékszervekkel rendelkeznek, ezért van, hogy a legkisebb környezeti változás is fight-or-flight ("harcolj vagy menekülj") reakciót válthat ki bennük. Ehhez hasonlítja az autistákat, akiknek a kiélezett érzékelése állandó stresszhelyzetben tartja őket, és a legkisebb inger is potenciálisan trigger lehet.

Összességében elmondható, hogy a könyvben érdekes gondolatok jelennek meg, főleg a vizuális gondolkodásmód terén, viszont az életrajzi elemek helyett kissé túlzott hangsúly kerül az állattartásra, valamint a későbbi fejezetekben jellemző repetíció sem teszi egy gördülékeny olvasmánnyá. A sokszor előjövő, nem annyira tudományosan megalapozott, inkább anekdotikus - főleg farmakológiai - tapasztalatok megosztása az autizmussal kapcsolatban megkérdőjelezhető hasznosságúak a mai olvasó számára. Akit érdekel a vizuális gondolkodásmód egy autista személy látószögéből vagy Temple Grandin életútja, annak egy érdekes olvasmány lehet ez a könyv, de a nagy publikum számára manapság nem annyira tudnám jó szívvel ajánlani.